Valóság

 

Bűzölgő trágyadomb rothadó világunk
Hasztalan szagfelhő az imádságunk
Csodálom azt ki balgán jár benne
Érett trágya színét szivárványnak vélve
Boldogságunk mocsara a szivárgó leve
Bolyongó emberek arcára rákenve
Tudni ezt keserű, immáron ma
Hogy beérett, a bennem lévő trágya
Mosolyoghatnék, hisz rám is oda van kenve
Szivárvány színétől élhetnék lenyűgözve
Burjánzik az akarat, gyenge ember vétke
Kis kakasként kiáltva, mértéktelen mérve
Egyenes gerinccel járva, térdig a sz.rba
Kárörömtől boldogan, másokon mulatva
A remény vakság, nem bízok benne
Ne legyen e mag, trágyában elvetve
S ha átkos virága, e magnak mégis kikelne
Fojtsuk el csírába, nem kell a színe

Hajnal

 

Pitymallik már ég alatt
Lusta szellő simogat
Lustán mozog hűvös arcal
Éjsötétből napfényt facsar
Megmutatja tájnak titkát
Amit szemed nappal nem lát
Harmat cseppet fűszálakon
Ködpárát a földsóhajon
Glóriát a hegyormokon
Vörös színt a napkorongon
Rövid léte gyorsan zajlik
Édes hangja messze hallik
Fülemüle kihirdeti
Hangos torkán szétkürtöli
Sötétségnek legyen vége
Hajnal legyen mindörökre

Flört

A szándék, csak játék
Általa válnék
Szívednek táplálék

Szándéknak játéka
Lelkednek tápláléka
Vidáman befalva

Mosoly szemedben
Öröm kebledben
A meztelen szívedben

A tested vétlen
E nemes étken
Szavakkal írt szenvedélyben

Nyílt a szép szó nem kötetlen
Szabadon a szeretetben
Neked szól ha itt állsz szemben

Fogad csillan
Mosoly villan
Tova illan

Mint a bóknak káprázatja
Örömünknek ábrázatja
Újabb élményt visszavárja

Fecske sors

 

Bogarakra vadászik
Magasban vitorlázik
Éles csőre dolgozik
Nap végére jóllakik

Száraz ez a tavasz
Eső kéne egy arasz
Fészke ettől kopasz
Csiviteknek nincs tapasz

Idő kényének kitéve
Nyállal repül fészkére
Sárgolyóját elhelyezze
Fuga nyílást berekessze

Alapot ő nem ássa
Világ alatt villája
Eresz alá bezárva
Kapuját kitárva

Egy szerszám van mindenre
Párja az ő segítsége
Kőműves a végzettsége
Főállás a születése

Kész a fészek valahára
Nincs pihenés várja párja
Tojás gyártás lesz az álma
Szívét menten kitárja

Költészetnek világnapja
Tojást többé nem akarja
Apró lelket kitakarja
Éhes száját meneten nyitja

Dolgos csőre felvillanva
Rovarokat amputálva
Viszi haza fiókának
Jól esik az éhes szájnak

Gondos szülő megeteti
Kicsi tollast nevelgeti
Élet útján terelgeti
Hosszú útra felkészíti

Serdülő lett a kis pára
Szárnyait a szél cibálja
Lépett szülő nyomdokába
Elindult a hagyománya

Enni nincs mit hideg tájon
Ideje, hogy máshol háljon
Átrepül ő több határon
Találkozunk jövő nyáron

Félelem

 

Kezeimet tördelem
Félelem a képelem
S elképzelem
Ahogy magam felképelem
Megfagyott a lehelletem
Sóbálvánnyá merevedtem

Sejtjeimnek ferde ténye
Nincs életnek erre vénye
Valami új kéne
Kedvemnek kénye
Legyen szememnek fénye
Testemnek lénye

Kell ez az új
Gyengeség fujj
Amit szél el nem fúj
Bátorság szikrája gyúlj
Bennem mindent feldúlj
Belőlem mást gyúrj

Parázs belül lobban
Mégis megtorpan
Bátrak igazában
Lényem hazátlan
E jellem váratlan
Kedvem pihen fáradtan

Azon agyalok
Mindjárt elindulok
Lóhalálában állok
Tyúkszememen hályog
Az egomnak ez jog
Így mozdulni nem fog

Nem tudom mit akarok
Magamtól is tartok?
Testem egy tok
Melyben forgok
Csak agyammal rohanok
De vajon merre futok?

Kellene mozdulni
Példát meríteni
Ösvényt szőnyegnek tekinteni
Rajta járni-kelni
Bensőm kiteríteni
Elmélyülten elemezni

Merítsünk példát
Szemem mit lát?
Egy bátor fát
Ki mindent kiált
Veszély forró nyilát
De kaphat szikrát

Mit ér vele?
Bátorság a veszte
Nincs ennek esze?
Bátorságával leplezte
Biztos nem így tervezte
Hamu lett a kertje

Félelmeim hiánya.
Legyen életemnek iránya?
De megbukott a példa
Elmém újra préda
Menjünk hát vissza
Félelmeim biztonságot adó homályába

Élet

 
Hol folyók hangja zúg,
Árnyéka van a fénynek
Vad sodrás habjai,
Kikötőnkben zenélnek

Horgonyt vetettünk,
Úszáshoz nem értve
Hajónkban ülve,
Biztonságot remélve

Vágyakkal telve,
Lustán heverészve
Ködös tekintettel,
Túlpartot remélve

Nem mozdulva sehová,
Tagadunk félelmet
Felhalmozva magunkban,
Édes élelemet

Életnek vélt valóság,
Nektárt csepegtet
Miben hittél tegnap,
Mára feledted

Valamikor az elménk,
Szürkeségből merített,
Ezáltal szemünk elé,
Fátylat terített

Ködnek véljük,
E szürke leplet
Semmit tevésből,
Mind e közben tett lett

Így éljük fel létünk,
A tudatlanság önfelett
Mintha magának öltött volna,
A butaság testet

S ha jön valaki,
Ki emlékeztet minket
Nem véletlen sorsunk,
S az ember miért született

Unottan nézzük,
Mit akar ez velem?
Várunk egy kicsit,
Hátha csak szellem

A nagy gondolkodó akkor lesz,
Igazi szellem,
Ha csődöt mond bennünk,
Az emberi jellem

Partra költözünk,
Hajónkat felcserélve
Szaladunk fejvesztve,
Bátran a lépre

Mert tudatunk a folyó,
Vad hullám a vére
Bele fulladunk mindannyian,
Hömpölygő levébe

A valaki ki megmenthetne,
Tova tűn, mint szellem
Akit a józanságunk vértje,
Keresztre felkent

Semmiben a minden

Hogy megértsd a halált,
Tárd ki a szíved.
Mert nem más,
Mint maga az élet.
Olyan akár az érem,
Van két oldala.
Nekünk is van hátunk,
Csak nem nézünk oda.
Miért is tennénk,
Egyszerűbb félni.
Könnyebb a csodákban,
Mindvégig remélni.
Vannak csodák,
De sosem vesszük észre.
Elnyomja őket ,
A remény tükörképe.
Jobb ugyan az álom,
Mert az a földön marad.
Esténként mikor a szemünk,
Pár órára leragad.
Még is a remény győz,
Hiszen az ébren tart.
Az álmunkra nem emlékszünk,
És a sötétbe hajt.
Ezt hisszük a halálról is,
Hogy vége mindennek.
Pedig ott kezdődik szabadsága,
Az emberi léleknek.
A túlvilág sincs máshol,
Itt van lenn a földön.
Tőlünk forog
Ez a mérhetetlen földgömb.
Mi tartjuk össze,
Ezt a csodálatos helyet.
Átjárjuk mindenét,
Mint napfény a szívedet.
Hát akkor mitől félünk,
Ha a halál csend és nyugalom.
 Hol nincs éhség,
Szomorúság és fájdalom.
Szabadok lehetünk,
Mint létünkben még soha.
Itt a boldogság csak remény,
Akár kivert kutyának a vacsora.
A remény rabságában,
Nyálcsorgatva éhezünk.
A szeretetre lépten-nyomon
Félénken rákérdezünk.
Nincs akarat mely szívedről
Lerázná a vasat.
Amit nem más tett rá,
Mint te jó magad.
Felcímkézve nagybetűkkel,
Áhítom nyomoromat.
Szeretetre kiéhezve,
Hajszoljuk a vágyakat.
A boldogsággal összekeverve,
Amit senki sem láthat.
Hát pusztuljon a minden,
Éledjen a semmi.
Ha így lehet igazán
Boldognak lenni.