Semmiben a minden

Hogy megértsd a halált,
Tárd ki a szíved.
Mert nem más,
Mint maga az élet.
Olyan akár az érem,
Van két oldala.
Nekünk is van hátunk,
Csak nem nézünk oda.
Miért is tennénk,
Egyszerűbb félni.
Könnyebb a csodákban,
Mindvégig remélni.
Vannak csodák,
De sosem vesszük észre.
Elnyomja őket ,
A remény tükörképe.
Jobb ugyan az álom,
Mert az a földön marad.
Esténként mikor a szemünk,
Pár órára leragad.
Még is a remény győz,
Hiszen az ébren tart.
Az álmunkra nem emlékszünk,
És a sötétbe hajt.
Ezt hisszük a halálról is,
Hogy vége mindennek.
Pedig ott kezdődik szabadsága,
Az emberi léleknek.
A túlvilág sincs máshol,
Itt van lenn a földön.
Tőlünk forog
Ez a mérhetetlen földgömb.
Mi tartjuk össze,
Ezt a csodálatos helyet.
Átjárjuk mindenét,
Mint napfény a szívedet.
Hát akkor mitől félünk,
Ha a halál csend és nyugalom.
 Hol nincs éhség,
Szomorúság és fájdalom.
Szabadok lehetünk,
Mint létünkben még soha.
Itt a boldogság csak remény,
Akár kivert kutyának a vacsora.
A remény rabságában,
Nyálcsorgatva éhezünk.
A szeretetre lépten-nyomon
Félénken rákérdezünk.
Nincs akarat mely szívedről
Lerázná a vasat.
Amit nem más tett rá,
Mint te jó magad.
Felcímkézve nagybetűkkel,
Áhítom nyomoromat.
Szeretetre kiéhezve,
Hajszoljuk a vágyakat.
A boldogsággal összekeverve,
Amit senki sem láthat.
Hát pusztuljon a minden,
Éledjen a semmi.
Ha így lehet igazán
Boldognak lenni.