Megfakulva

Gazság vagy igazság,

Mindkettőnek van éle.

Az utóbbinak talán

Csillogóbb a fénye.

A kimondott szavak,

Mint hideg acél penge.

Öl, megnyomorít,

Hatol be mélyen inakat tépve.

Az igazságtól,

Magamban szennyet érzek.

Szívemre tapadva,

Akár a kéreg.

Azt hittem élek,

S néha valami gyötör.

Közben pedig, 

A halálban találtam gyönyört.

Mert ez így nem élet,

Kívül szép, de belül romlott,

A boldogság mire felépíted,

Máris összeomlott.

Tükröm-tükröm, 

Mond meg nékem.

Miért törtél össze?

Miért nem vagy egészben?

A szeretet illúziójában eltévedtem,

Mint egy kis gyerek.

Ebben a vakító ködben,

Félek magamra nem lelek.

Árnyékom is, 

Már csak szürke folt.

Helyén egy tábla,

Valamikor itt volt.

Hű társam elhagyott,

Vagy bennem elveszett.

Nem vagyok más számára,

Mint hazugság, szemenszedett.

A gyönyört mit találtam,

Szememre fátylat dobott.

Szemem helyén üveggolyó,

Ütött-kopott.

Ha közelebb hajolsz,

Benne még láthatod,

A lassan elhamvadó,

Nyomorult világot.

Bár ez csak az enyém,

Ami nyomja lelkemet,

Szavak sokaságában,

Nem találom a helyemet.

Hamu födte táj maradt,

Hol fű sem sarjad.

Nyoma sincs már bennem,

Emberi akaratnak.